2011. március 1., kedd

Ingoványos kísérleti ország Tusványoson

Ingoványos kísérleti ország Tusványoson
















Mikor a csepegő felhők közül bekanyarodtunk Tusványosra, hamar rájöttünk, 
hogy ez Posványos, vagy inkább Ingoványos.
Így hát óvatosan keresgéltük, hova is léphetnénk, hogy nagyon ne sározódnánk be és ne kerüljünk összeütközésbe azokkal, akik utat keresve tolonganak Ingoványos túlzsúfolt, sült kolbász, körtöskalács és sörszagú világában, ott, ahol nagyok és kicsik rövidnadrágban is csak nagyokat mondanak és kicsit tesznek.  Mégis besározódnak azok is akik a keskeny utat keresik, a tisztább ösvényeket, még a legkisebbek is!



















Ahogy az emberek és kivételezett autók tolongásában próbáltunk eligazodni 
Székelyföld láposodó fürdőjébe zsugorított kísérleti országban, megdöbbenve láttuk, 
hogy itt is minden fordítva működik.
Ugyanis, ahogy helyet kerestünk maguknak, máris szigorú figyelmeztetés mordult ránk:
















„Figyelem!!! A faházak és sátrak közé/mellé sátrat szigorúan tilos felhúzni, 
ellenkező esetben a sátrak lebontásra kerülnek! 
A sátrat csakis a kijelölt sátortábor területére lehet felhúzni!!!”

Hm. Faházak és sátrak. Még itt is ez a posványos megkülönböztetés! 
Nincs mit keresnie a sátornak a faház mellett!
De mit is akar mondani azzal, hogy „Ellenkező esetben”? Aha, ez a törvényhozók agyafúrt megfogalmazása! Ezek aztán értenek a nyelvtekeréshez! A naiv tehát, nem fogja felhúzni a sátrát a faház mellé, hanem átmegy oda né, ahol már egymás sátrába verik bé a szöget. Ott oszt` tüstént lebontják a sátrát a törvény értelmében.














Kik? Azok, a sejtelmesek, akik azt kérdezték tőlem is, amikor a sátor-gombatenyészet 
közelébe léptem:
– Hol van a nyakába akasztott kötél a címkével, vagy a csuklójáról a bilincs?
– Istálló uram, - mondám én a szeppentéstől nyelvbotolva, - a szabad ajtó, 
sajtó képviselője volnék, néköm aztán szabad... itt az igazolványom.
– A fenét, kotródjék ki, ha nincs bilincs, nincs kilincs!
Odébb álltam hát, miközben az a fránya törvény kaparászott a fejemben. 
Ott van  ugyanis még az a záró rendelkezés: „Sátrat csakis a kijelölt sátortábor területére 
lehet felhúzni!!!”
Tehát, a sátras jöttmenteknek, hontalanoknak, bozg..., csakis a kijelölt helyen lehet 
táborozniuk. A kijelölt helyen. Mi ez? Koncentrációs tábor, vagy koncen-rációs gyakorlat? 
Önrendelkezés? Autógnómia? Hajjaj, ki látja át a politikát?
Aztán a másik: „lehet felhúzni”. Lehet vagy nem lehet? Lehet, vagy szabad? 
Lehet felhúzni – így még fenyegetőbb, - morfondírozom. Fölöttébb gyanús, de egy biztos: 
itt, minden ellentmondó és ha valamit helyesen teszel, azért megbüntetnek! 
Milyen igaz ez, hümmögök, nem csak itt, hanem Ingoványoson kívül is.
Végül is úgy döntöttünk, sátrunkat nem húztuk fel, mert ha a faházak mellett nem szabad, 
és ha a kijelölt helyen próbálkozunk, akkor ott, akkor lebontják. Hát bontják bizony,
az összes kijelölt helyen amit építettünk, bontják. A faházak már foglaltak,  valakik, 
míg mi oda voltunk, vagy éppen magunkon kívül voltunk, fürgébbek voltak, telelakták, 
teleszülték. Sátorozni meg nem tanácsos. Maradjunk, vagy menjünk inkább? De hova?

Ezeken tépelődve éppen a fősátor mellett kerülgettem a tyúkszemeket, amikor 
a közvetítőkocsik generátorainak zümmögése közepette, megütötte fülemet egy 
jól ismert hang, aki most ország-világ előtt beleköt az ó-rosszakba és visszakövetel! 
Nem hiszek a fülemnek, de hogy tévedés ne essék, máris ott látom az orrom előtt 
felirattal is megerősítve amit hallok:


















„Magasfeszültség! Halálos veszedelem! 
Beszarábia Román föld!”


Tőkés kijelentése, miszerint Beszarbábia Romániához tartozik, rögvest felvillanyozta 
az egész román sajtót. Éppen ő álljon ki e dédelgetett álom mellett, 
erre nem számított senki! 
Az, hogy Tőkés visszasóhajtja a jó régi szovjet találmányt a Magyar Autognóm 
Tákolmányt, mely elhagyottan rozsdállik a nagy Ingoványosban 1965 óta, azt igen. 
De hogy megint ő legyen, aki nem csak az egykori antikommunista felfordulást hanem 
még ezt is megbolygatja... ez mégiscsak sokk!
Szegény rövidlátók! Végre, Tőkés egy ügyes húzással nem csak Erdélyt, hanem 
Besz-Arábiát is egyszerre követeli vissza! Így senki sem vádolhatja azzal, 
hogy csak a magyarokért küzd elfogultan, hanem mint igazi eurpópa-parlamenti 
képviselő és alelnök, az ország minden fájó baját lelkén viseli.

Megvallom, nemcsak a politikus hangja lepett meg, hanem a fősátor előtt ágáló hivatalos popóval dagasztott póló: 
 „Tusványos 2010. 10. Kávézás 11. Pálinkázás a Vállalkozói sátorban.” 
Hát itt válság oka: minden reggel 10-kor kávé, 11-kor pálinka!
























No, de nem volt sok időm a ködben gondolkodók fortyogásán szórakozni, mert mennem kellett a népesedést szorgalmazó sátor felé.
Megdöbbentem. A szép dombocskán tomporuló sártorban bár népes volt az előadók és hallgatók csapata is, de sehol egy kamera, közvetítő kocsi, még egy ócska felvevő se volt, 
sehol. Pedig a tábori sajtóház egy házzal odébb volt. Sok mikrofon zsiráfkodott 
ugyan a szinte minden összmagyarvolt területek képviselői előtt, de csak arra szolgáltak, 
hogy jobban hallhassák, amit magukban beszélnek. Kellett is, mert a szomszédban nem a gyerek, hanem a pénzcsinálás csínját-bínját oktatták harsogva, amott pedig a sport üvöltött.
A Népesedők ebben a konkurenciában, magukat buzdítgatták, mint mindig.

Hát igen, de nekem van már hat gyermekem, azaz legyek csak a helyhez hű, 
egy gyermekem és öt lányom, miként a székelyek mondanák.
Ahogy elnézem a feleségemet az öt férfi  meghívott szakértő között a mikrofon előtt, elgondolom, bizony jobb lenne, ha inkább az unokák emelgetésére vastagítaná tovább a derekát.



















Kitettem hát szerény felvevőjét még szerényebb rádiónknak a hangszóró elé, 
kifeszítettem mellemet rádiónk pólójában, most én vagyok a média, na! 
Hátha meghallja még más is, hogy a népesedés sátrában a legtöbbet inkább 
a nemzet temetéséről kellet szólnia azoknak, akik a születésben feszengő 
jövőről akartak beszélni.

 






















Summa sumakolarum, kiderült, hogy nemzeti családfánk állapota nem biztató, 
száradófélben van. Olyan, amilyen a sátor mellett levő, száraz fatörzs, mely valaha reménykedve terjeszkedett, most fája java valamelyik betolakodó telepes házát 
tartja nyögve, vereséget szenvedett szolgai daccal, míg törzse itt arra még jó, 
hogy szebbé faragják rajta a halált.

























Faragják ugyan rajtunk a halált, de a gyökérben még élet van.
Míg odébb a kamerák és mikrofonok előtt királyok országokat osztanak szét, adnának, 
visszavennének, nem akarják tudni, hogy nemsokára mögéjük a korhadt öreg törzsek 
és a meg nem fogant és meg nem született alattvalók fognak vádlóként felsorakozni!

De mégis van remény. Míg a megdöbbentő felméréseket a lopakodó este még sötétebbé 
tette és egy fiatal pár egymáshoz egyre közelebb húzódott, kiderült az is, 
hogy a legtöbb magyar mégis, sokgyermekes családot akar.
Ki segít nekik?


2010 júliusában


Nincsenek megjegyzések: