2011. március 1., kedd

Élmények az Északi Pályaudvar vécéjében

Élmények az Északi Pályaudvar vécéjében

Az újdonsütött Európába közös erőfeszítéssel betuszkolt főváros patinás állomásán a hosszú hazavezető út előtt, kerestem a megkönnyebbülés lehetőségét.
Nemrég úgy ment át az egész ország ezen a felvételin, akár a szocializmus sokoldalúan fejlett fiatal új embere néhány évtizeddel ezelőtt az érettségin. Ugyanis, az egyetlen párt és egyben államelnök bölcs útmutatása alapján, teljesíteni kellett a tervet, mely szerint, az ország lakósságának tanulmányi szintjét sürgősen oly magasra kell emelni, legalábbis papíron, hogy a hazánkban érettségizettek száma lehetőleg megelőzze, a központi vezényletre buzgó utálatra ítélt, kizsákmányoló kapitalista országokban élőkét. Lám, milyen jó itt nekünk! Magas műveltségünk hamar meghaladja a halódásra ítélt, egyenlőséget semmibe vevő burzsoá világból kisarjadt torzsszülemény polgáraiét.

Szóval, éppen e régen és újan sült európai fővárosban, tapsviharral és buzgó éljenzéssel elindított, nemzetet felemelő felsőbbrendűségem emlékével közeledtem a kijelölt helyiség fele, ahol, jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy már vártak. 
A sok meggyötört utazó szükségeitől megfonnyadt arcú idős hölgy, megértést sugalló mozdulattal mutatott az előtte levő asztalra, ahol fehér toalettpapír várt, rajta az előre kiállított gépi nyugtával. 


Mintha azt mondaná: igen, tudtuk, hogy mi terhel. Tudtuk és vártunk rád. Bíztató melegség töltött el. Mennyi figyelmesség! Hiszen, ha sürgős kényszer hajt, várni egy pillanatot sem kell, hanem máris felkaphatom a vendégszeretet jeleit és fürgén préselhetem magam át a metróból áthozott, de végül is a juhakol fejő és kopasztó szűk szorítójából ihlett vassikátorán magam, s míg belerúgok az utamat öklelő első vasbotba, hogy utat nyitva elcsavarodjék, hátulról ugyanolyan lendülettel fenéken billent a harmadik kar. Siess! Vagy, ott hátul, még ne lazíts!  
Lehet, mindkettőre gondoltak, amikor ezt, az elmés szerkezetet beszerelték, de miközben magas, európai szintű várakozással a lépcsőkön lefele igyekszem, még megfordul a fejemben az a gonosz gondolat: milyen tömegroham megfékezése végett hurcolták ide, ebbe a az amúgy is szűk terembe ezt, a számomra Európa más állomásain és autópályák pihenőin soha nem tapasztalt közmegkönnyebbülési segédeszközt? Arrafelé széles és szellős út vezet a fellélegzés helyei fele, bár lehet, mindez az eltévelyedett kizsákmányoló kapitalizmus maradványa, s csak mifelénk maradt meg az igaz szellem, mely szerint a keskeny út vezet a helyes irányba.

Sok időm nem jutott a mérlegelésre, mert lejjebb jutva, testes teremőr mellett kellett bekanyarodnom. Széke lábánál, a nedvesre mosott csempe padlón, Cola, cigarettás doboz és chips, azaz olajban fertőzött sült pityókapehely vigyázott a rendre. 
Mire ügyelhet viszont a magabiztos férfi idelenn, ahol, akár egy börtönben, az egyik fal mellett magánzárkák szürkére festett ajtajai mögött kuporognak a nagy reményekkel lendült, de mélyre jutott lelkek, míg a másik oldalon nyitott rekeszekben cseppen, csúszik folyton a víz. Lehet, meg van büntetve azzal, hogy az élet utasai fáradozásának legalját hallgassa, szimatolja szüntelen.

Belépek. Az ajtón nincs zár. Nincs már itt titok. Mindenki tudja, mi történik az óvatosan behúzott ajtók mögött. A sok szemétrekesztésbe belefáradt ajtó, csak az önámítás eszköze.

Bent állok, szemben a szemérmetlenül tátongó szerkezettel. Most érzem csak kijózanító valóságát annak a két tenyérnyi puha papírcsíknak és apró gépi nyugtának, amit odafönn a kezembe nyomtak! 
Míg lefele igyekeztem, nem volt alkalmam átgondolni, hogy a kicsiny, fehér papíron, milyen rejtett üzenet sejlik. Most, viszont szembesülnöm kellett, azzal, hogy az utazó, sürögve futó világban, ahol felettünk vaskerekeken dübörögve ezrek indulnak világ körüli utakra, vagy fáradtan cipelik saját életük nélkülözhetetlennek hitt kacatját és szemetét, itt egy idő alatti világ ülepesedik és honol. Ki ide alámerül, falnak meredten megáll, vagy a futás végre leül, annak tekintete a semmibe réved. Elméje bölcsességekre kész.
Csönd van. Gondolkodni  lehet ebben a cseppfolyós csöndben. Sőt, gondolkodni kell nagyon. Előttem ugyanis az ülőke nélküli nedvesen sandító ülepölelő edény, kezemben két arasznyira eleve elrendelt tisztaság. Bennem a sürgető szükség, marcangol a kétely, de máris megnyugodva görnyedek a vizes földre lepke-könnyen libegő nyugta után: itt nincs, nem lehet csalás, minden átlátszó, pontosan kiszámított, előre kigondolt. Nyugta van róla!  Csakhogy, akárhogy is kuporgok, kuporgatok, a papír nem elég, még kevésbé a nyugta!
Milyen jó, hogy végig cipeltem két kormányhivatalon át, zegzugos metrókon bujkálva az elköltött tízórai szalvétáit! Most már elégedetten ereszkedhetek fehér trónom ölébe. Végre! 

Megfeszített munkámból a hátam mögött alattomosan csorranni kezdő víz nesze rezzent fel. Honnan ered? Bármennyire is izgat, a talány megfejtésre várnom kell, míg felállhatok. 

Megvan! A széköblítő tartályába műanyagcső vezet a mennyezetből. Ebben nem is volna semmi különös, csakhogy a vezeték pontosan abba a nyílásba van könnyedén belecsúsztatva, ahol egyébként a vizet kioldó billentyűnek kellene lennie, de az nincs ott. Helyén rés somolyog. A csövön víz folydogál a tartályba szüntelenül. Amikor telítődik, önműködően ürül, mintha mondaná annak, akinek ez nehezen sikerül: na látod, így kell!
Csak most ujjongok fel, milyen sok igényt kielégítő helyre vezettettem! Hiszen itt, ha kiemelem a nyílásból a csövet, meg is mosakodhatom! Ha kell tetőtől talpig is! Nem is tétovázom, rögtön kihasználom az elmés, előrelátó szervező és szerelő gondoskodását és már fröccsen is a víz szerteszét! Az álmélkodástól szédülve tapasztalom, hogy a víztartály fedele középen kikandikáló kék drótot ha meghúzom, a vízzuhatag készségesen alásiet és mindent elmos! Működik! 

Kételyeim és lenéző felsőbbrendű gondolataim miatt szégyenkezve akasztom le hátizsákomat az ajtó tetejébe nagy körültekintéssel bevert szegről, melyről lerí, hogy gondosan vigyáztak arra, hogy a gyanútlan vendéget megsérteni, túl hosszú ne legyen, de annyira rövid se, hogy hasztalan meredjen a cókmókjával idétlenkedő, szükség által mélybe űzött szerencsétlenre.
Most tárul elém az újabb meglepetés! Az ajtó csupa hasznos információval telezsúfolt hirdetőtábla, melyen különféle, e helyen gyakrabban használt testrészekhez kapcsolódó szolgáltatásokat és azok elérhetőségeit tálalják. 
Megnyugodva lépek ki. Bensőm megkönnyebbült és gondolataim közt is elnyújtózik a béke. Nincs itt semmi baj. Minden pontosan szervezett, jól átgondolt, ahol a test alantas igényein túl, az értelem és a lélek is okulva, gondozva, felfrissítve lép ki újra, az elásott időből, a csattogó vonatkerekek felé. Már nem is fontos, hogy nincs szappan a kézmosónál, sem végtelen kendő, vagy eldobható szalvéta, netalán forró levegő. Ó dehogy! Ez már e mélyben ható lecke után világos, hogy minden ilyen elvárás az elpuhult, finnyás, immunitását tisztaságmániája miatt vesztett kapitalista tévelygés. Sőt, a mélyben megvilágosodva átlátjuk, hogy ez a pazarló, szeméthalmozó, környezetét szennyező, valójában nem a fáradt, létutas javáért, hanem saját nyereségéért mindenről gondoskodni látszó kalmárszellem fertőzése. Nem, itt még rendben van minden, nézek vissza vissza megkönnyebbülten az asztalától illedelmesen visszaköszönő asszonyra.
Nemsokára elindul velem is a vonat. A kis fülkében papír nincs, de van szappan. Utazom.

Nincsenek megjegyzések: